A Sony már bemutatta legújabb csúcsmodelljét, az Xperia Z3-at, de ne felejtkezzünk el arról, hogy a Z2 is még csak fél éves. Jelen tesztünk ez utóbbi készülékről szól, ami már csak azért is megérdemli a figyelmet, mert a Z3 alig tartalmaz hozzá képest újítást.
Előszó, tartozékok
Hölgyeim és uraim, akár hisszük, akár nem, a telekommunikációs iparág napjainkra eljutott egy olyan szintre, amiről 6-7 éve még a legmerészebbek sem mertek volna álmodni. Szinte egy szempillantás alatt robbant ki és söpört végig a világon az az okostelefon-forradalom (arról, hogy ki is volt az, aki „elsütötte az első fegyvert”, fölösleges vitázni – döntse el mindenki maga), aminek most, 2014-ben minden pozitív (és akár negatív) hozadékát élvezhetjük. Életünk szerves részévé váltak ezek a mindentudó szuperkütyük, s a rengeteg, szinte megszámlálhatatlanul sok alternatívának köszönhetően már nem csak egy szűk rétegnek szólnak ezek az eszközök, hanem gyakorlatilag gyerekektől idősekig mindenkinek.
A forradalmakat azonban mindig az nyeri meg, aki a legjobban felkészül rá, akármilyen szemszögből is nézzük. Egy versenyben, ahol a fölső szinteken már olyan megoldásokkal találkozhatunk, mint pulzusmérő, ujjlenyomat-olvasó, 41 megapixeles kameramodul és még sorolhatnánk, egyik nagyágyú sem engedheti meg magának, hogy az aktuális zászlóshajója – hogy jó hasonlattal éljek – netalántán zátonyra fusson.
Szerencsére – remélem, nem árulok el nagy titkot – a japán multimédiás etalon Sony kifejezetten jól kovácsolta szuperpengéjét, az Xperia Z2-t – ám hogy valójában mennyire is, az jelen teszt során mindenki számára ki fog derülni.
A készülék kereskedelmi forgalomban egy egészen aprócska (tulajdonképpen lapos), de elegáns dobozban kapható, amely az előlapján a telefon képével, míg hátul a legütősebb funkciók felsorolásával van megfestve.
A papírdoboz kinyitása után egyből szembetűnik a japánok óriási szuperkütyüje, ami a doboz felső szegmensének több mint felét kitölti. Az elválasztó papír eltávolítása után találjuk a már szokásosnak mondható tartozékokat, egy microUSB-s adat- és töltőkábelt, egy másfél amperes Sony töltőfejet, illetve forgalmazótól függően egy már önmagában is drága, MDR-NC31EM típusjellel ellátott sztereó headsetet, ami a Z2-vel együttműködve aktív zajszűrésre is hajlandó – valódi zenei esszencia, ha hihetünk az olvasottaknak.
Az általam használt modellhez egy lényegesen gyengébb MH410c jelzésű fülest csomagoltak, ami nem hallójáratos kialakítású (ezért oda kell figyelni, vásárlás előtt érdemes tájékozódni a tartozékok listájáról), de mindezek ellenére kellemesen, valósághűen képes átadni a különböző zenei hanghullámokat, még magas hangerőn sem torzít annyira.
A tartozékok mellet találunk némi papírt, illetve egy exkluzív XperiaTM Lounge hozzáférést biztosító QR-kódot is, aminek beolvasása után elérhetővé válnak bizonyos multimédiás tartalmak.
Ami a felszínen van – külső jegyek, borítás
Kedves olvasók, a Z2 kegyetlenül szép. Pont. Persze nehogy azt higgyétek, hogy lustaságom miatt csupán ennyivel elintéztem a dolgot, kitérünk minden apró kis molekulájára, de gondoltam ezt nem árt leszögeznem elöljáróban.
A Z2 követi az Xperia sorozat készülékeinek geometriáját, azaz kissé lekerekített sarkok, markáns élek és az úgynevezett „csicsa” mindennemű hiánya jellemzi. Nincsenek benne ívek, nem próbál meg szappantartónak sem kinézni – sugárzik róla a minimalista, kegyetlen elegancia. Olyan, mint egy mesterien megmívelt japán szamurájkard.
Fizikai valójában 146.8 x 73.3 x 8.2 mm-es helyet igényel magának a térből, a konyhai mérlegen pedig 163 grammot nyom. A Z1 144 x 74 x 8.5 mm-es méreteihez és 170 grammos tömegéhez képest tehát hosszirányban megnőtt, széltében csökkent, laposodott, valamint kissé le is fogyott, ám ettől függetlenül egy méretes, már-már drabális telefonról beszélhetünk. Mindezek ellenére kényelmes tartani a kézben, noha jó méretes manccsal kell rendelkezni ahhoz, hogy használni is tökéletesen tudjuk. A 163 grammos tömeg azonban nem kevés, az ember valóban érzi, ha kézben tartja a telefont.
Az anyaghasználat instant csillagos ötös, az egész készülék minőségi fémből, üvegből, valamint itt-ott műanyagból és gumiból tevődik össze. Az előlapot karcálló üveg védi, a hátlap is ellenáll valamennyire az erőhatásoknak, de dobálni nem érdemes, hiszen az üveg az üveg marad, és hát tudjuk róla, hogy sajnos szeret összetörni.
A borítás egyébként előszeretettel gyűjti az ujjlenyomatainkat, ahogy a felső képen is látszik – végigtörölni tehát egyszer-kétszer nem árt, ha már zavaróvá válik a dolog. A készülékház egyébként nem szedhető szét, az akkumulátorhoz nem tudunk hozzáférni s így cserélni sem, de ez legyen a legkisebb problémánk.
Az összeszerelési minőség szintén kiváló, nem recseg, nem ropog, kegyetlenül masszív kütyü, méltó minden elismerésre. S ha ez még nem lenne elég, a telefon IP-58-as szabvánnyal is bír, ami annyit tesz, hogy papíron harminc percig egyméteres, nem sós vízben vígan képes eléldegélni, illetve a por sem juthat be a készülékházba.
Mindezek ellenére se egy fűrészműhelybe, se a fürdőkádba nem tettem bele a Sony jelenlegi csúcsmodelljét – tudniillik, szabványok ide vagy oda, „Azért a víz az úr”! Ettől függetlenül esőben bátran előkaphatjuk, illetve akkor sem kell készíteni a tál rizst, ha véletlenül éjjel ráborítjuk a szomjas pillanatokra tartogatott pohár vizünket. Ezeket biztos, hogy röhögve kibírja a japán vállalat zászlóshajója (hülyén is néznénk ki, ha pont egy hajó nem bírná a vizet).
Legfelül találjuk a Sony logóját, mellette jobbra a szelfizők szívét dobogtatja meg a 2.1 megapixeles kamera, a felirattól balra pedig a fény- és közelségérzékelő szenzorpárost lelhetjük meg. Legfölül található az egyik hangszórórács, ami a beszélgetések lebonyolításán kívül a zenehallgatás során is segédkezet nyújt, illetve ide építették be az állapotjelző LED-et is, ami elegánsan, egy vékony csíkban képes különböző színekkel villogni (attól függően, hogy milyen eseményhalmazt zúdítottak ránk az ismerőseink).
Alul egy igazság szerint kihasználatlan fekete üres sáv leledzik, a vezérlőgombok ugyanis szoftveresen vannak a kezelőfelületbe építve, sorrendjük pedig nem változtatható meg. Legalul van a második hangszóró, ami csak a zene megszólaltatásában játszik szerepet, így tehát egy valódi sztereo hangszórópároson keresztül áramlik ki mindennemű hang a telefonból, méghozzá nem is akárhogyan (de erről majd kicsit később).
A készülék oldalai nyújtanak némi izgalmat; kezdjük a dolog balfelével. Itt legfelül találjuk a microUSB-bemenetet és a microSIM-et tároló tálcát takaró lemezt, ami nyilván a vízállóság miatt követelmény. Alatta egy fedetlen csatlakozómodul van, amivel a telefon például dokkolóhoz, vagy más egyéb alternatív eszközhöz tud csatlakozni.
Ám ami igazán érdekes, az mind a jobboldalon lelhető fel. Ide került ugyanis mindenféle fizikai kezelőszerv, valamint a microSD-bemenetet takaró lemez is. Sorrendben középen találjuk a be- és kikapcsolásért, illetve a lezárásért felelős gombot, nyomáspontja megfelelő, és szerencsére kézre is áll. Ez alatt fedezhető fel a hangerőszabályozó-billentyűpáros, amiről már nem tudok ódákat zengeni, szerintem túlságosan aprók, emiatt pedig a nyomáspontjuk is kissé középre van eltolódva, nem igazán lehet érezni, hogy éppen a „fel”, vagy a „le” gombot nyomtuk-e meg a használat során.
Ennek az oldalnak azonban kétségtelenül a legnagyobb pozitívuma a fizikailag is létező kameragomb. Könnyen kezelhető, nyilván kétfázisú, jó helyre is tették, élmény vele a fotózás. Hosszan megnyomva egyből a kameraszoftverbe repít minket, lezárt állapotban ez igazából még egy másodpercet sem vesz igénybe, szóval valóban hasznos dologról van szó, nem is értem, hogy a többi telefongyártó miért nem tud élni egy ilyen filléres aprósággal.
Legfelül találjuk a 3.5 mm-es Jack csatlakozó nyílását, alul pedig a beszédmikrofont a nyak- vagy csuklópánt befűzésére alkalmas rés társaságában.
Kijelző
A Sony szerencsére tanult korábbi hibájából, így a Z1-ben megtalálható TN+f típusú panelt In-Plane Switching, alias IPS megoldásra cserélte, amiért szintén bevéshetünk egy jelest a képzeletbeli ellenőrzőjükbe. Az IPS, bár nem éppen olcsó, kiemelkedően jó megjelenítési technológia, ami a Sony egyedi Bravia X-Reality megoldásával együtt kivételes élményt tud nyújtani. A felbontás Full HD maradt (ami egyáltalán nem probléma, később ki is térünk rá, hogy miért), azaz 1080 x 1920 pixelt számolhatnak meg mikroszkóp alatt a bátor jelentkezők széltében, valamint hosszában.
Az ehhez társuló 5,2 inches képátló összességében 424 ppi-s pixelsűrűséget eredményez, ami bár egy LG G3-hoz nem ér fel, mégis bőven elegendő, talán még sok is. A megjelenített tartalom tűéles, ami ismét tanúsítja, hogy ilyen kijelző-méreteknél a Full HD-nál magasabb felbontás (QHD, 2K, stb.) teljesen felesleges, csupán erőfitogtatás, lényegi haszna nincsen.
Xperia Z2 (IPS) vs Galaxy S4 (S-AMOLED) – 100%-os fényerőn
A betekintési szögek közel 180°-osak, a színek egyik irányban történő döntés során sem invertálódnak, és a színreprodukcióra sem lehet egy rossz szavunk sem. A fekete valóban fekete (bár egy AMOLED panelhez még így sem érhet fel), a fehér sem kékes, ráadásul a beépített fehéregyensúly-szabályozóval mindenki olyan hűvösre, vagy éppen melegre kalibrálhatja a megjelenítést, amennyire csak szeretné. A fényerősség is megfelelő, napfényben is bőven olvasható marad a kijelző.
A Sony az LG megoldásához hasonlóan elérhetővé tette a duplakattintásos feloldási módot, ami bár nem annyira nélkülözhetetlen, mint a „hátulgombolós” dél-koreai modelleknél, de mindenképpen hasznos, és megfelelő hatásfokkal is működik.
A vezérlési technológia természetesen kapacitív, összesen 10 különböző ponton tudja érzékelni az érintést a kijelző. Reszponzivitása kiváló, érzékenysége nagyon magas, ha pedig bekapcsoljuk az úgynevezett „kesztyű módot”, akkor akár télen is használhatjuk a telefonunkat bármiféle kompromisszum megkötése nélkül.
Száz szónak is egy a vége, a Z2 ismét sikerrel bizonyítja, hogy a Sony kijelző és képernyőgyártói múltja és tapasztalata bizony nagyon az élen jár, ez pedig természetesen visszaköszön a telekommunikációs eszközeiknél is – mi, felhasználók legnagyobb örömére.
Ami a szoftvert hajtja – hardverek, antennák és csatlakozók
A japán óriáscég beletett apait-anyait, amikor kidolgozta a Z2 specifikációs modelljét. Sokat mondjuk nem hiszem, hogy gondolkodtak az dolgon, hiszen nemes egyszerűséggel megfogták a létező legjobb komponenseket, és beleépítették a kecses készülékházba.
Az Xperia Z2 lelkét ugyanis egy Qualcomm MSM8974AB típusjelzésű Snapdragon 801-es központi egység adja, melyben összesen négy darab mag tud maximálisan 2,3 GHz-es órajelen dobogni. A grafikus processzor a már ismert Adreno 330-as, ami megközelítőleg 600 MHz-es frekvenciára tudja felpörgetni magát. Mindemellé 3 gigabájtnyi RAM társul, amivel a Sony Z2-je kitűnik a többi nagyágyú közül, hiszen mind a Galaxy S5-ben, mind a HTC legújabb versenyzőjében „csupán” 2 GB-os modul található. A rendszer alapjáraton nagyjából 1,2-1,5 GB-nyi RAM-ot emészt fel, ám az így megmaradó mennyiség is bőven elég mindenre. A háttérben egyidejűleg akár 7-8 alkalmazás is képes futni tapasztalható lassulás nélkül, szóval memóriában nincs hiány, az egyszer biztos.
Ettől az eltéréstől eltekintve azonban hardveresen a japánok csúcskütyüje szinte alkatrészről alkatrészre pontosan ugyanazt a szintet hozza, mint a versenytársai (noha a Galaxy S5-ben található ugyanilyen 801-es CPU nem 2.3, hanem 2.5 GHz-en képes zakatolni). Az eltérések tehát nem jelentősek, és a 3 GB-nyi random elérésű memória is csak papíron tűnik sokkal többnek, használat közben azonban észre sem lehet venni ezt az egy gigabájtnyi eltérést (tulajdonképpen az erre kihegyezett benchmark teszteken kívül nem sok olyan dolog van jelenleg, ami érzékeltetni tudja a differenciát). Félreértés ne essék, ezt nem rosszallóan mondom, sőt, kifejezetten örülök neki, de említést mindenképpen érdemelt ez az észrevétel.
A tárhely egységesen 16 gigabájt, ami sok mindenre elég, de aki esetleg kevésnek érzi, az maximum 128 GB-os memóriakártyával tovább tudja bővíteni ezt.
Ehhez a hardveres felszereltséghez pedig a Full HD kijelző tökéletes társ – ahogy az elvárható, a rendszer szélsebes, megakadásnak, gondolkodásnak szinte nyoma sincsen, és a legdurvább játékok is akadás nélkül futnak a gépen. Ezzel szemben az LG G3-ban a szaggatások száma észrevehetően nagyobb, holott hardveresen egy minimálisan még magasabb szintet is képvisel, mint a Z2. Ennek oka a G3-ban fellelhető QHD felbontású kijelző (és a szoftver rossz optimalizálása). Számomra ezért okoz különösen nagy örömöt, hogy a Sony meghagyta a Full HD felbontást a Z2-ben. A kép így is tűéles, és a sebességre sem lehet egyetlen rossz szavunk sem.
Tökéletes telefon persze nem létezik, így a sasszeműek olykor-olykor némi apró laggot feljegyezhetnek, főképp, ha sok alkalmazás fut a háttérben, vagy éppenséggel túl sok, nagy memóriaigényű widgetet pakoltunk ki a főképernyőnkre.
A rezgőmotor erőssége megfelelő, zsebben hordva, vagy asztalon tartva tökéletesen érezhető, ha a készülék valami elhalaszthatatlant akar közölni velünk.
Adatkommunikációs szempontból megkapunk mindent, amit csak elképzelhetünk. Az adatok ide-oda repítését Cat.4-es LTE, (maximálisan 150 Mbps sebességgel), HSDPA (max. 42 Mbps), HSUPA (max 5.8 Mbps) és négynormás GSM modul is segíti. A Wi-Fi 802.11 a/b/g/n/ac szabványú, dual-band-képes (fel tud kúszni az 5 GHz-es hálózatokra is), támogatja a DLNA-t és a Wi-Fi Direct-et is.
A Bluetooth verziószáma 4.0, az USB-é pedig 2.0, ami nem mellékesen OTG-képes, azaz megfelelő átalakító után bátran csatlakoztathatunk hozzá külső eszközöket is.
A GPS-modul látja a GLONASS műholdakat is, a pozíciótalálat nagyon hamar végbemegy, és a jelet is stabilan tartotta a tesztelés alatt a telefon. Az NFC chip megléte nem kérdés, a hátlapon egy apró jel mutatja, helyileg merre is van az arra. Egyszóval a Sony Z2-be mindent belepakoltak a japán mérnökök, amire 2014-ben egy átlagjúzer vágyhat.
A vételi minőséggel semmi probléma nem akadt, tisztán hallottam én is a beszélgetőpartnerem, és ők sem sokat panaszkodtak. A beszédhangszóró viszont eléggé hangos, így ha nem akarunk zajártalmat kapni, vagy akár szigorú titkokat mások tudtára adni, nem árt minimumra venni a hangerőt.
Amit a vas hajt – menürendszer, szoftverek
A Z2 európai kiadása természetesen tartalmazza a magyar nyelvet is, így a lőtt képernyőképek ne tévesszenek meg senkit – különböző funkcionális megfontolások miatt én minden telefonos rendszert angol nyelven használok (a Google Now szolgáltatási például csak angol nyelvű beállítások mellett használhatóak ki teljesértékűen).
A rendszer alapját természetesen az Android legújabb 4.4.2-es verziója adja, amire a Sony a már régóta ismert saját fűszerezésű interfészét húzta rá. Hogy ez a felület mennyire jó, vagy mennyire rossz, arról kár lenne vitatkozni – elég annyit mondani, hogy nem nyúltak bele annyira az Android lelkébe, mint például a Samsung a TouchWiz-zel, vagy a HTC a Sense-féle megoldásukkal.
Mindezek ellenére egy tetszetős kinézetű, korrekt felszereltségű felületet hoztak össze a messzi-messzi Japánban, amely funkcionalitásban bőven fel tud érni a konkurensekhez. Gyárilag telepítve találunk egy csokornyi témát a telefonban (melyek igazából csak színvilágukban térnek el egymástól), de akinek ez a felhozatal kevés lenne, az ezernyi más felület közül válogathat a Play Store-ban. Ezek a témák nem csak a színeket, hanem az ikonokat, vezérlőbillentyűket is átszabják, ezzel biztosítva, hogy a rendszer minden eleme harmóniában legyen egymással.
A menürendszer horizontálisan mozgatható, egy oldalon összesen 4×5 darab ikon fér el. Az ikonok sorrendje módosítható, beállíthatunk saját, vagy alfabetikus-sorrendet, illetve kilistázhatjuk a legtöbbet használt, illetve az utólag telepített programokat is.
A főképernyőn maximálisan 7 külön oldalt hozhatunk létre, és akármelyiket beállíthatjuk a kezdőképernyőnek is. Az áttűnés animációja nem módosítható, no persze ez nem olyasvalami, ami miatt álmatlan éjszakáink lennének. Egy oldalra a menühöz hasonlóan maximálisan 4×5 ikon és/vagy hasonló helyigényű widget helyezhető ki, ez az elrendezési elképzelés pedig kötött, módosítani nem tudunk rajta.
A tálcára 4 darab általunk választott program helyezhető ki, sorrendjük a menü előhívó gomb kivételével tetszés szerint állítható.
A vezérlőbillentyűk back – home – task manager sorrendben, kötötten a megjelenítő legalján helyezkednek el, hozzáadni, valamint módosítani rajtuk nem lehet, amit én kissé sajnáltam, mert például egy értesítési függönyt indukáló gombot (az LG G3-hoz hasonlóan) szívesen odaillesztettem volna valamelyik oldalra.
A többi droidos telefonnal ellentétben a jobb szélső gomb nem a menüt, hanem a feladatkezelőt hívja elő, amit az elején kissé szokni kell, de simán meg lehet vele barátkozni. Emiatt a menüt általában a különböző programokon belül érhetjük el, vagy ha nem, akkor a szoftver automatikusan negyedik gombként beilleszti a többi vezérlő közé.
A feladatkezelő egyébként olyan, mint a gyári zöld robotos, függőleges elrendezésben láthatjuk a megnyitott programok miniatűrjét, s hosszú érintéssel tudjuk elküldeni őket a temetőbe (vagy akár egyszerre is bezárhatjuk az összeset, ha úgy kívánjuk).
Itt azonban érdemes egy szóra megállni, ugyanis ezen a felületen férhetünk hozzá az úgynevezett „Small apps”-ekhez, melyek gyakorlatilag egy-egy adott program kicsinyített verziói. Ha kiválasztunk egyet vagy többet a sok közül, akkor a minialkalmazás megjelenik az előtérben, akármilyen programot is futtatunk éppen. Méretük, elhelyezkedésük könnyen módosítható, ráadásul a Play Áruházból a gyáriakon felül még több ilyen small app-ot is lehúzhatunk a telefonra.
Ez a megoldás nagyban hasonlít az LG QSlide-féle elképzeléséhez, illetve a Samsung hasonszőrű megoldásához, valamennyire primitívebb köntösben. Nem azt mondom, hogy használhatatlan, de nincsen annyira jól megfaragva, mint az előbb említett konkurenseké. Bizonyos helyzetekben tutira jól jönnek, ám nem ez a funkció az, ami miatt mindenki elrohan a legközelebbi üzletbe Xperia Z2-t venni.
„Időzítő” elnevezésű small app az előtérben
Képernyőzárból szintén a Sony megoldását kapjuk, egyszerű, de könnyen használható és paraméterezhető, valamint widgeteket is helyezhetünk ki rá. Az androidos strandardnak megfelelően a különböző biztonsági feloldási módokkal (jelszó, PIN, minta, arcfelismerés) is elboldogul, a kijelzőzár alján pedig fixen a kamera gyorsindítóját találhatjuk meg.
Csúcstelefonhoz mérten a Sony is beleoltotta saját alkalmazásainak széles skáláját a telefonba, de természetesen a gyári, Google-féle eszközöket is előre telepítve találjuk a Z2-n.
A legtöbb programot átszínezték a japán mérnökök, így a tárcsázóból, a névjegyzékből, az üzenetkezelőből, az órából és a naptárból is a Sony megoldását kapjuk. Ezek elegáns, nem túlságosan csicsás alkalmazások, illeszkednek a Z2 forma- és színvilágához. Funkciókban hozzák az elvárhatót, a naptár képes több, interneten tárolt naptár megjelenítésére, de nálam valamiért a facebookos eseményeket és szülinapokat képtelen volt leszinkronizálni. Ennek az okát nem tudtam kideríteni, remélhetőleg egyedi probléma, és a többi Z2-n nem fordul elő a jelenség.
A Sony alkalmazástárából mindenképpen érdemes megemlíteni a Socialife nevezetű programot (melyhez egy minimalista widget is tartozik), ami mindenféle közösségi esemény egyidejű megjelenítésére képes, valamint RDS-feedeket is tudunk vele kezelni.
A Sony klasszikus védjegye, a TrackID zenefelismerő szintén ott sorakozik az alkalmazások között, jól, kellő hatékonysággal működik, és az eladó nevén, valamint a zeneszám címén kívül sok más egyéb infóval is el tudja látni az érdeklődő felhasználót.
Van még néhány Sony-féle extra, amelyekkel „csupán” annyi a baj, hogy a mi régiónkban nem használhatóak ki teljes mértékben, azaz bizonyos szolgáltatásokat nem tudunk elérni, holott az elképzelés kifejezetten jó. Példakánt felhozhatjuk a már említett TrackID „televíziós” kiegészítőjét (műsorrészletről meg tudja állapítani, hogy milyen filmről van szó). A What’s New szintén egy ilyen valami, szolgáltatáskínálatának bizonyos részét Magyarországon sajnos nem tudjuk használni, ahogyan a Sony Select is dob ki olyan ajánlatokat, amelyekkel itthon sok mindent nem nagyon tudunk kezdeni. Ez persze nem a készülék, hanem sokkal inkább a gyártó hibája, reméljük, a közeljövőben kiterjesztik ezeket a funkciókat a többi régióra is.
Az irodai munkáikat az OfficeSuite hivatott segíteni, a PlayMemories Mobile a különböző fotóinkat és videóinkat tudja az erre alkalmas PC-s alkalmazással szinkronizálni, a Smart Connect pedig számos csatlakoztatott eszköz esetén tud végrehajtani bizonyos feladatsorokat (pl. füles csatolása esetén elindítja a Walkman-t, és a középső tartományba állítja a hangerőt).
Az Album szintén Sony-s, brutálisan szép és hasznos, ráadásul a legtöbb internetes felhőn tárolt képeinket is meg tudja jeleníteni, és a hozzá tartozó widget is szemrevaló darab. Rendelkezik egy meglehetősen okos Photo editor résszel is, ha esetleg retusálni akarjuk a szelfinket, mielőtt feltöltjük azt a „kék arcképtárba”.
Említést érdemelhet még a Sketch névre hallgató rajzolóprogram, és a Movie Creator-ral is el tudunk bohóckodni, ha hirtelen felindulásból filmkészítői tehetségünket akarjuk kamatoztatni. A Backup & restore egy sokoldalú biztonsági mentést menedzselő szoftver, mellyel akár ütemezni is tudjuk a rendszerről készült mentéseinket.
Egyszóval alkalmazásokból nem szenvedünk hiányt, de aki esetleg mégis kevésnek érzi a felhozatalt, a Play Store-ból programok milliót tudja letölteni a Z2-jére.
Az információs függöny fekete és fehér színekben pompázik, letisztult, kellemes hatást kelt, ha pedig két ujjal húzzuk le, akkor elérhetővé válnak a Gyorsbeállítások is, ahová kedvünk szerint rakhatunk ki különböző kapcsolókat.
Telefonálás, kapcsolatok, üzenetkezelés és internet
A tárcsázóprogramot a többi felülethez hasonlóan átszabták a japán mérnökök, letisztult, minden lényeges funkciót tartalmazó alkalmazást sikerült nekik a messzi Ázsiában összedobni. (Fél)intelligens keresőrendszerrel bír, azaz számegyezés alapján dob ki találatokat, kezdőbetűk szerint viszont nem – annyi baj legyen. A híváselőzményeinket is képes kijelezni, alapállapotban 3 ilyen található, de a lista természetesen görgethető bizonyos pontig lefele is.
A telefon gesztusvezérlései sajnálatos módon konvergálnak a nullához, az egyetlen ilyen lehetőség csupán a bejövő hívásokat érinti – a csengő, rezgő, izgő-mozgó telefon ugyanis elnémítható, ha azt kijelzővel lefelé fordítva tesszük le az asztalra. A lista itt ki is merül, ami azért egy kicsit karcsú egy csúcsmodellhez képest, egy-két ehhez hasonló extrát azért el tudtam volna még viselni.
A névjegyzék-kezelő a napos oldalra tartozik, követi a tárcsázó színvilágát, s gyakorlatilag akármennyi kontaktot tárolhatunk benne. Az Xperia – Facebook integrációnak köszönhetően Facebookos kapcsolatainkat is a listába teszi, sőt, ha az algoritmus névegyezést érzékel, automatikusan felajánlja, hogy összefűzi az adott elemet a fészbukos fiókkal. Gyorskeresője is akad, ehhez a jobboldal felé kell kacsintgatni.
Az üzenetkezelésért felelős program tudja, amit tudnia kell – természetesen névjegyek / telefonszámok alapján csoportosítja az üzeneteinket (chat-like elrendezés), üzenetíráskor pedig mindenféle csatolási lehetőséget felkínál, legyen szó képről, dokumentumról vagy akár az aktuális földrajzi pozíciónkról.
S ha már itt tartunk, mindenképpen szót kell ejtenünk az egyébként könnyedén paraméterezhető beépített Sony-s billentyűzetről is. A legfontosabb, hogy ismeri a magyar nyelvet, és magyar nyelvű szótárat is pár másodperc alatt letölthetünk hozzá, ráadásul „tanítható” is – a leggyakrabban használt szavainkat a szövegkörnyezettől függően automatikusan felajánlja a legutolsó betűsor fölötti sávban. Ám ami az igazán durva, az az, hogy – amennyiben erre engedélyt adunk – a Facebook-os (!) posztjaink, üzeneteink és E-mail-jeink alapján képes megállapítani a szókincsünk karakterisztikáját. Bevallom, ilyet én még 3rd party alkalmazásnál sem láttam soha, szóval pár percig keresni kellett az állam, amikor ezt a funkciót felfedeztem. A billentyűk egyébként megfelelően nagyok, rezgés is rendelhető hozzájuk, de mindezek ellenére nekem mindig sikerült félreütnöm gépelés során, úgy látszik, ezt én már soha nem fogom tudni kinőni.
Swype-funkciót is beleépítettek a Sony-nál a dologba, így a gyorsírás is adott, ráadásul meglepően magas aránnyal találta el azt, amire igazából gondoltam (mondjuk a dezoxiribonukleinsav helyett rendszerint szociokulturálist sikerült kipréselnie magából – lássuk be, lényegesen könnyebb, mindennaposabb kifejezésről van szó).
Gyári internetböngésző nem jár a Z2-höz, csak a Google okostelefonokra optimalizált Chrome-ja, ami igazából nem nagy baj. Talán annyiban, hogy a Sony-nak se joga, s vélhetően se kedve nem volt ahhoz, hogy belenyúljon a programba, így a szintetikus böngészőtesztekben rendszerint a konkurensek házi megoldásai bizonyultak jobbnak (persze nem mintha ez olyan látványosan felfedezhető lenne a sebességben).
A krómot szerintem már mindenki ismeri, sok mindent tud, de nem tökéletes. Nagyítás után például nem képes a sortörésre (szerencsére a sörtörésre sem), elég sok memóriát tud zabálni, de annyi jó benne, hogy külön menüpontot nyújt az asztali webhely kérésére, valamint a PC-s Chomre-mal is tudja tartani a kapcsolatot (könyvjelzők, előzmények, miegymás).
Gyorsnak viszonylag gyors, hidegindítás után nagyjából 3-4 másodperc alatt tudta behozni az XDA fórumát stabil Wi-Fi mellett, és a görgetés is szinte mindig akadásmentes – egy ekkora kijelzőn pedig már élmény a netezés.
Multimédia – kamera, zenék és videók
Mondanom sem kell szerintem, hogy a szórakoztató-elektronikai iparágban ha valakinek, akkor a Sony-nak már nem igazán kell túl sok mindent bizonyítania. Mindig is ott voltak a szeren (és az élen is) ha zenével, fényképezéssel, videózással vagy játékplatformokkal kapcsolatos dolgokról volt szó, elég csak a PlayStation-re, a fotós masináikra, vagy éppenséggel a televízióikra gondolni.
Emiatt tehát adott a dolog, hogy az ilyen irányultságú tehetségüket egy okostelefon keretein belül akár egyszerre is képesek legyenek megmutatni. A kérdés már csak az, hogy vajon ilyen „miniatűr” szinten is tudtak-e élni ezekkel a lehetőségekkel, avagy sem (a kijelzőnél már jelesre vizsgáztak, úgyhogy az irányvonal biztató).
A sort kezdjük a Z2 szemével, amivel a japánok kütyüje képes a való világ fényingereit magába fogadni – azaz a kamerával.
A hátlapi optika papíron igen-igen acélosnak mutatkozik, ugyanis egy 20.7 megapixeles modulról beszélünk, ami a nagyátlaggal ellentétben, bár nem egyedülálló módon 1/2,3 inches szenzormérettel rendelkezik. Ez az érték a Galaxy S5 optikájának átmérőjénél nagyjából 0,05, az LG G3 hasonló perifériájánál pedig körülbelül 0,1 inch-csel nagyobb, de a fotós etalonnak számító Lumia 1020 1/1.5-es értékéhez azért még ez sem tud felérni.
A 20,7 megapixel tehát maximálisan 5248 х 3936 pixeles műalkotások megörökítésére elegendő, ami sok. Ilyen méretek mellett már elméletben a szoftveres zoomnak is lehet létjogosultsága, valamint a részletgazdaság is borítékolható volna, s a Sony DSLR, valamint kompakt digitális gépeit alapul véve minden okunk megvan a bizakodásra is. Nézzük, hogy vajon a kamera beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, avagy nem.
A kameragomb megléte nagyon frankó, sokkal biztosabban, kényelmesebben lehet tartani az amúgy nem túl pici eszközt, szóval a kézremegés minimális szintre redukálható vele.
Alapértelmezettként az úgynevezett Superior auto (Kiváló automatikus ékes anyanyelvünkön) mód aktív, ami meglepő (vagy talán nem meglepő) módon az esetek igen nagy százalékban valóban jól lövi be, hogy milyen külső körülmények között túráztatjuk meg a Z2 optikáját. Néha persze félreértelmezi a dolgokat, de az ilyen helyzetek száma szerencsére elenyésző.
Azonban van némi csalás a dologban, ugyanis kiváló automatikus módban a maximálisan elérhető felbontás nem 20,7, hanem csupán 8 megapixel 16:9-es képarányok mellett, s ilyenkor a piszkálható beállítások száma is meglehetősen karcsú (képarány, önkioldó, mosolyfókusz, geotagging, stb.).
Ahhoz, hogy minden elérhető beállításhoz hozzáférjünk, a Manuális módot kell választanunk – ekkor már beleszólhatunk az ISO-értékekbe, a mérés súlyozásába és a képstabilizálásba, valamint a fehéregyensúlyt is kényünk-kedvünk szerint szabályozhatjuk. Ezek mellet az expozíció-korrekciót is babrálhatjuk fél értékenként a +2 és –2 intervallumon.
Vannak jelenetmódok is, méghozzá nem is kevés (lágy bőr, elmosódás-redukció, tájkép, magas ISO érzékenység, et cetera), de valamilyen különös oknál fogva ezek a jelenetek a két legnagyobb felbontáson (20,7 és 15,5 Mpx) nem érhetőek el, csak és kizárólag 8 megapixeltől kezdődően.
A földrajzi meghatározás szerencsére nagyon pontos, és mindig elérhető, ráadásul a galéria alkalmazás képes városok / helyszínek szerint is csoportosítani a képeinket, ami felettébb hasznos pl. egy nyaralás alkalmával.
Fotózási módokból egyébként az eddig említett kettőn kívül kapunk még egy rakatot (sőt, mivel a kamera forráskódja ilyen tekintetben nyitott, még további dolgokat is letölthetünk különböző helyekről), melyek között van pár elég idétlen, de jó pár pofás megoldás is. A háttér-elmosás például a tükörreflexes gépek tudását idézi (viszont a Z2 esetében a HTC One M8 duplakamerájával ellentétben szoftveres zsiványságról van szó), a kiterjesztett valósággal pedig régen kihalt őshüllőket tudunk a szobánk sarkába berakni. Látványos, de nem túl hasznos, bohóckodni egyszer-kétszer azért lehet vele.
DSLR-hatást idéző kép elmosott háttérrel
Szoftveres oldalról tehát megkapjuk mindazt, amit egy csúcsmobiltól elvárhatunk, s engem speciel nem zavart az sem, hogy fényképezési módokból valamennyivel kevesebb áll a rendelkezésünkre, mint például a Samsung Galaxy szériás zászlóshajóinál – nem ez az a dolog, amitől egy okostelefon jó kamerás készülékké avanzsálódik.
Az elkészült képek mobilos körökben jók, de nem tökéletesek. Igazából a készüléknek ez az a pontja, amibe a leginkább bele lehet kötni, ami azért is fájó, mert papíron minden adott volt ahhoz, hogy a Sony (főleg az ilyen terű tudására alapozva) a legjobbat hozza ki belőle. A helyzet korántsem tragikus, hiszen a képek sok szempontból jók, főleg kedvező körülmények között, de egy valóban jó kamera nemcsak akkor lő kiváló képeket, amikor a legtökéletesebbek a külső fényviszonyok.
A részletgazdaságra nem lehet panaszunk, és a színreprodukció is helyes, ahogyan azt az alábbi kép is példázza:
A vonalélességgel sincs különösebb baj, ami jól szemügyrevehető a kétszázforintosról lőtt képkivágáson:
A zajosság elviselhető mértékben van jelen, amit a kameraszoftver szerencsére nem mos el erőteljesen – kivételt képeznek ez alól az éjszakai módban készült fotók, amelyek nagyon gyér külső megvilágítás esetén inkább hasonlítanak Claude Monet olajfestményeire, semmint egy értékelhető fotóra (ld. utolsó kép). Jobban járunk, ha esti (vaku nélküli) képeinket manuális módban, saját beállításokkal készítjük, ekkor bár a zaj durván jelen van, de a viszonylagos részletek mégsincsenek elmosva (lásd. a Holdról készült fotó).
A kamera a legjavát makróképek készítésekor nyújtja, ezek az alkotások ugyanis kiválóak, körülbelül 7-8 centiméterről lehet értékelhető produkciót kreálni.
A vaku egészen erős, másfél-két méterig elegendő fényt tud biztosítani ahhoz, hogy megfelelő minőségű fényképeket tudjunk csinálni. Típusát tekintve a villanófény megmaradt LED-esnek.
Amivel igazából a legnagyobb baj van, az a dinamikatartomány karcsúsága. Sajnálatos módon, amikor a fényerősség a téma két adott pontja között jelentős differenciát mutat, akkor a világos részek durván beégnek, vagy pedig a sötétek zajosodnak el. Ez a hiba zavaró és gyakran jelen is van, ami azért kár, mert ha ez a jelenség nem állna fenn, akkor tényleg egy rossz szavunk sem lehetne a Z2 kamerás teljesítményére. Így viszont ez csak egy stabil négyes. A HDR-korrekció szerencsére tud valamelyest javítani a fennálló helyzeten, ám ez a funkció is csak 8 megapixeles felbontásig érhető el. Tesztkép errefelé található:
Szoftveres update-ekkel talán valamennyire tudnak a japánok korrigálni a dolgon, de csodát azért ne várjunk tőlük – mindenesetre ha ezt megteszik, akkor a jegyet nehéz szívvel, de átírom egy ötös alára.
Érdemes megnézni még a 8, illetve a 20,7 megapixeles fotók között lévő különbségeket is. Alant találtok két képet, a fölső kiváló automatikus módban készült (8 Mpx, 16:9-es képarány), míg az alsó manuálisban (20,7 Mpx, 4:3-as képarány):
Nagyítás nélkül egyértelműen látszik, hogy a 20,7 megapixeles kép minősége klasszisokkal jobb. Sőt, a dinamikatartomány már említett hibája szinte egyáltalán nem is fedezhető fel rajta, és míg a fölső képen minimális túlexponálás is jelen van, ez az alsó alkotást abszolút nem jellemzi.
Ebből két tanulságot tudunk levonni: a kiváló automatikus mód a jelek szerint maximum csak automatikus, de nem kiváló, valamint ezzel ekvivalens módon ha kicsit időigényesebb is, de megéri a manuális módot babrálni, hiszen szemmel láthatóak a különbségek.
Az előlapi kamera felbontása 2.1 megapixelre rúg, nyilván fixfókuszos kivitelben. A jelenetmódok egy része szerencsére itt is elérhető, így pl. egy portrait retouch nevű add-on felinstallálásával egészen korrekt képeket tudunk lőni magunkról. A mosolyra történő exponálás viszonylag jó hatásfokkal működik. A szövegelés után lássunk egy tesztképet is némi gyári effekttel megfűszerezve példaként (vigyázat, megrázó képsorok következnek):
Az összes tesztképet teljes méretben itt tudjátok megnézni.
Videós fronton sokáig fogjuk az állunkat keresni a földön, ugyanis, kedves olvasók, ez az a pont, ahol a Sony brutális valójában mutatta meg: nem véletlenül tart a felkelő Nap országának legkiemelkedőbb multimédiás cége ott, ahol.
A Z2 képes 4K, azaz – tessék megkapaszkodni – 4096 x 2160 (2160p)-es felbontásban videót rögzíteni, 30 képkocka/másodperces sebesség mellett. A felvétel folyamatos, a fókusztartás bőven király, a hanggal sincsen különösebb baj, viszont az efféle alkotások mérete orbitálisan nagy, szóval egy megfelelően nagyméretű memóriakártya hiányában vélhetően nem ezt a felbontást fogjuk kultiválni.
1080p-től kezdődően már 60fps-es sebesség is elérhető, 720p-nél pedig 120fps-es lassítás is, ráadásul a szoftver nemcsak a képet, hanem a hangot is lelassítja, így szinte már-már filmbe illő jeleneteket is lencsevégre tudunk kapni, illetve kreálni. A videoszoftver támogatja a HDR-t, ami bár nem áll olyan szinten, mint a Galaxy S5 hasonszőrű funkciója (tudniillik a dél-koreai modell az ISOCELL technológiának hála folyamatos HDR-t biztosít), de ettől függetlenül meg lehetünk elégedve a végeredménnyel. A fókuszállítás folyamatos, néha bár előfordul, hogy picit gondolkodik a szoftver, de bőven vállalható a végeredmény.
Mivel még ennek a kis rövid 4K-s felvételnek is meghaladja a mérete a 100 megabájtot, így beágyazni sajnos nem tudom, de ide kattintva mindenki letöltheti, és megnézheti a videót.
Ha zene, akkor WalkmanTM, ez a szólás pedig már az „őstelefonok” idején is bőven megállta a helyét – az akkor még Sony Ericsson néven futó svéd-japán vállalat ugyanis arról volt híres, hogy a Walkman-szériás mobiljaikat kifejezetten jó zenei képességekkel szerelték fel. Nem véletlen, hogy mindmáig kitartanak eme név mellett, noha a walkman, mint jelenség még a történelmi W800i-nél is jócskán öregebb dolog.
A gyakorlat pedig az elméletet igazolja – ha a sok egyéb jó tulajdonság mellett valamire, akkor a zenei produkcióra igazán büszke lehet az Xperia Z2.
Végre sikerült azt éreznem, hogy a gyári zenelejátszó szoftver van annyira profi, hogy nincs szükségem külső alkalmazások telepítésére – eddigi pályafutásom alatt erre tulajdonképpen még nem volt példa (annak ellenére, hogy a HTC-től kezdve a Samsungon át az LG-ig szinte minden gyártó termékét volt szerencsém bizonyos ideig használni).
Első blikkre talán kicsit bonyolultnak tűnhet a történet, de pár perces használat után mindenki rájön, hogy nem az. A zenelejátszó legújabb verziója már mappák szerint is képes csoportosítani a dalainkat, az előadó – album – összes dal rendezés pedig nyilvánvalóan adott.
Az ikonikus Infinite gomb használatával pedig extra információkhoz juthatunk, s mivel a zeneszoftver API-ja nyílt, így további kiegészítőket is tudunk a meglévők mellé pakolni (pl. dalszövegek).
A szoftver beépített hangszínszabályzóval is bír, ráadásul a Sony-nál külön gondoltak a headset-es és beépített hangszórós témákra is, ami nem véletlen: a telefon a sztereo hangszórójával ugyanis irgalmatlanul jól szól. Lassan kezd tényleg értelmet nyerni az a vicc, ami éppoly szakállas, mint amennyire rossz:
Két japán fickó beszélget:
– Találd ki, mi van a kezemben!
– Hi-Fi torony.
– Na jó, jó, de mennyi?!
Srácok és lányok, a Z2 nem is egyszerűen szól, hanem valami mást csinál – a legpozitívabb értelemben. Hangereje igen magas, de még a legnagyobb fokozaton sem torzítja el a zenei produktumokat, szépen visszaadja mind a magasakat, mind a mélyeket is. Aki kicsit ráér, az az equalizer manuális állításával el tud érni egy olyan szintet, ami már egy kisebb összejövetel során is tudja biztosítani a minőségi talpalávalót bármiféle külső hangcucc csatolása nélkül.
Aki az egyszerűbb utat akarja választani, az bökjön egy pipát a ClearAudio+ felirata mellé, ami automatikusan szabályozza és beállítja a legmegfelelőbb hangzásvilágot.
Az applikáció rendelkezik főképernyőre és zárképernyőre is kihelyezhető alkalmazásfelülettel, némi szoftveres trükközéssel pedig a headset felvevő/letevő gombja is beprogramozható állj, következő szám, előző szám, stb. parancsokra.
Nem maradt ki az FM-rádió sem, ami tudja kezelni az RDS-feedeket is, működéséhez pedig vezetékes headset csatlakoztatása szükséges.
A videók lejátszása meg sem kottyan a Z2-nek, még a 4K-t is úgy röpteti a szoftver, mint én hajdani gyermekkoromban a papírsárkányt a százas szélben. Feliratot gyárilag tud kezelni a telefon, ám alapjáraton a kodek-készlet a zöld robotos körökben nem meglepő módon olyan, mint egy gumi nélküli bicikli: gurulni azért tud, csak sz., izé, rosszul. Az Xvid/MP4/H.263/H.264 formátumokon kívül alaphangon semmi mást nem játszik le, de szerencsére ez a gond a Play Áruházon keresztül pillanatok alatt orvosolható.
A DLNA képesség nyilván alap, a Throw nevű szolgáltatással pedig vezetéknélküli hálózat, és megfelelő eszköz megléte mellett tudjuk megosztani a multimédiás tartalmainkat.
Akkumulátoros üzemidő, energiatakarékosság
Az Xperia Z2-t egy Li-Ion bázisú 3200 milliamperórás teljesítményű telep látja el szuflával, pontos típusa a ház szétszedhetetlensége (nehéz szó) miatt nem ismert. Ez az érték magas, a Galaxy S5 telepénél 400, az LG G3 akkujánál pedig 200 mAh-val több. Persze a névleges performansz alapvetően kevés, egy jó optimalizáció, illetve energiatakarékossági beállítás éppoly fontos, mint maga az akkumulátor fizikai valójában.
A gyakorlat szerencsére azt mutatja, hogy a Z2 viszonylag sokáig bírja egy töltéssel – intenzív nyomkodás, állandó Wi-Fi kapcsolat, szinkronizáció és 1-2 órás zenehallgatás megléte mellett is bőven hozza a másfél napos üzemidőt. Visszafogott nyomkorászás esetén még a 2 napot is meg merem kockáztatni, főleg, hogy a japánok csúcskütyüjébe egy egészen korrekt, STAMINA névre hallgató energiagazdálkodási profil került.
Noha ez a mód a Galaxy S5 ultratakarékos megoldásához nem tud felérni, azért bőven tele van tömve minden olyan dolgokkal, amivel egészen sokáig ki tudjuk tolni az üzemidőt. Példának okáért alacsonyabb frekvenciára kapcsolja a CPU-t, ha nincs rá különösebb szükség, kinyomja a Bluetooth-t, illetve más adatátviteli szolgáltatásokat, minimalizálja a fényerőt, és még sorolhatnánk napestig.
Melegedés szempontjából visszafogott a telefon; az NFC-chip körüli rész hajlamosabb megerőltető használat után valamennyire langyosodni, de egyáltalán nem vészes a dolog.
Szumma – szummárum
Vedd meg az elérhető legjobb minőségű acélt, vidd le a kovácsműhelybe, jól izzítsad fel, majd különös odafigyeléssel alakítsad, és kovácsold addig, amíg fel nem veszi a legtökéletesebb, legkecsesebb formáját. Ezután élesítsed meg, add hozzá azokat az apró, de jelentős részleteket, amelyektől igazán egyedi lesz, végezetül pedig vésd bele a névjegyedet – azt a valamit, ami szinte csak és kizárólag téged jellemez.
Valahogy így készülnek Japánban azok a szamurájkardok, amelyekhez folyton hasonlítgattam az elemzés során a Sony Xperia Z2-t. Ha visszatekintünk erre a nagyvonalú leírásra, és megpróbálunk elvonatkoztatni egy kicsit tőle, akkor valóban félelmetes hasonlóságot fogunk tudni felfedezni a szóban forgó telefon, és a japán harci eszköz elkészítése között.
Hiszen a Sony sem járt el máshogy, mint egy szamurájkardokat készítő mesterember – megfogta a szinte legjobb elérhető alapanyagokat, akár a készülékházat, akár a hardvert vesszük figyelembe, majd beleöntötte mindezt egy igazán letisztult, elegáns, pengeéles formába. Az apróságok sem maradtak ki, melyek bár nem tűnnek nagynak, mégis tovább tudják tetézni az alapjaiban is közel tökéletes összképet, és azok a megoldások is helyet kaptak a készülékben, amelyektől igazán Sony-s lett az Xperia Z1 utódja.
Az anyaghasználat, a formavilág és az összeszerelés elsőrangú, ahogy a hardveres felszereltség is az élmezőnybe tartozik, az IP-58-as védelem pedig már csak hab a tortán. A Z2 kijelzője egy óriási előrelépés a Z1 paneljéhez képest, tűéles, kellemes, egyszerűen jól esik rajta a tartalomfogyasztás.
A kamera is számos ponton fejlődött, akár az állóképes, akár a mozgóképes szegmenset nézzük, a zenei produkció pedig egész egyszerűen lehengerlő – a kiváló hangszórópárost egy kiváló zenei szoftver tudja kiszolgálni, méghozzá nem is akárhogyan.
Adatkommunikációs szempontból is azt a szintet hozza, aminél többet nem nagyon tudunk 2014-ben elvárni, s szintén a napos oldalra tartozik a 4.4.2-es Androidon futó, jól paraméterezhető felület, valamint a microSD-vel történő bővíthetőség lehetősége is.
Nem éppen könnyű tehát a Z2-be belekötni, de azért nem is lehetetlen – hiszen tökéletes telefon nincs, és biztos vagyok benne, hogy nem is lesz. A kamera dinamikatartományának viszonylagos szűkössége talán a készülék leggyengébb pontja, gesztusvezérlésekből is lehetne egy kicsivel több, és egy infravörös portot is szívesen láttunk volna a telefonban (főleg, hogy mindhárom vetélytársa tartalmazza ezt az apróságot).
A naptárprogram parányi hibájával, miszerint nem szinkronizálta le a Facebookos eseményeket, már csak említés szintjén érdemes foglalkozni, a Sony szolgáltatáskínálatának bizonyos szintű hozzáférhetetlensége pedig nem a készülék sara, hanem a gyártóé. Az, hogy a hangerőszabályzásért felelős billentyűk kisebbek lettek az átlagosnál, nem egy vészesen durva hiba, csak kényelmi szempontból rontják az amúgy penge összképet egy kicsit.
Az ár mindig egy kardinális kérdés, de szerencsére a Sony ritkán szokott mellélőni vele. Az Xperia Z2-t kártyafüggetlenül jelen pillanatban nagyjából 145 darab ezerforintos leszurkolása után tudjuk hazavinni, ami a konkurensekhez képest egyáltalán nem mondható soknak. Az LG G3 hasonló áron kapható, ami jóval nagyobb felbontású kijelzővel, de körülbelül ugyanilyen kaliberű hardverrel operál (s ebből kifolyólag akadásra is hajalmosabb), a Galaxy S5 és a HTC M8 viszont majdnem egy tízessel drágább szolgáltatófüggetlen konstrukcióban.
A mesternégyes közül tehát a japánok pengéje tűnik apró hibái ellenére is a legjobb választásnak, hiszen minden tekintetben tud legalább olyat, s jó néhány ponton pedig még bőven jobbat is nyújtani, mint a többiek – mindezt pedig egy korrekt, abszolút nem túlzó áron teszi.
Nem lehet kérdéses tehát, hogy a Sony Xperia Z2 egy különösen kiváló vétel. Kecses, elegáns és hasít, mint egy szamurájkard– s mindezek után remélem nem okozok meglepetést azzal, hogy a képzeletbeli indexébe bizony tiszta szívvel merem bevésni a csillagos ötös minősítést, mert ha valami, akkor a Z2 biztosan az az eszköz, ami megérdemli még a legmagasabb elismerést is.
Az elemzés Sony, Samsung, Microsoft, Google és Adobe eszközök felhasználásával készült. Az adatkommunikációs szolgáltatásokat a Vodafone Magyarország biztosította.
